Kosarazni voltam a
Tápión. Nem kosárlabdázni, hanem vesszőkosárral halászni.
Nagyon nem akartak a
halak zsákmányommá válni. Csak picike naphalak, sügérek, keszegek kerültek a
kosárba. Ettől, és hogy elvágtam a talpam valamivel a folyóban, és hogy még mindig
vérzett, eléggé ingerült voltam.
Letettem a kosarat, és
kézzel folytattam a halászást. A pandalokban megbúvó halakban bíztam.
Eredményre is vezetett a módszerváltásom, mert két darab 30-35-cm -es keszeget
és egy valamivel kisebb pontyot is sikerült fognom. Ezek már nagy halaknak
számítottak, és elégedetten folytattam tovább a halászást. A kosarat a
halakkal, félig a Tápió vizében hagytam, hogy ne pusztuljanak el, amíg
folytatom a halászást.
Már régóta nem fogtam
semmit és egy kiszélesedett, bokáig érő szakaszhoz értem. Arra gondoltam,
visszafordulok a kosárért, mert elég volt a halászatból. Így is
túlteljesítettem, még saját elvárásaimat is. Egyébként máskor jó, ha kettőt
fogtam, és azok is kisebbek szoktak lenni. A ponty meg egyébként is olyan ritka
volt, mint a fehér holló.
Már visszafordultam,
mikor csobbanásokra lettem figyelmes a hátam mögött. Visszanéztem, és meghűlt
bennem a vér. Ekkora halat, ami küszködve próbált továbbjutni a sekély vízben,
még én sem láttam soha.
Ezt azért mondom, mert
talán az egész faluban én voltam egyedül abban az időben, aki szinte házasságra
lépett a folyóval.
Alig volt nap, hogy ne
láttam volna gyönyörű tiszta vizét. Ha szomjas voltam ittam belőle, ha melegem
volt fürödtem benne, ha egyik sem, akkor gyönyörködtem benne.
Ott volt előttem ez az
óriási hal. Csak kínlódva haladt előre útján, kínálva nekem életem legnagyobb
fogását.
Ámulatomon csak lassan
kerekedett felül az egyébként nagyon is élénk vadászösztönöm. Lekaptam magamról
a trikómat és rohanva közelítettem a hal irányába. Szívem a kaland és a
dicsőség lehetőségének hatására kovácsok szerszáma lehetett volna! Úgy
dobogott, hogy szinte ide-oda rángatott, ahogy közelítettem életem legnagyobb
hala felé. A trikómat magam elé tartva lecsaptam.
Lecsaptam megint és
megint. A hal olyan erővel bírt, hogy valahányszor elkaptam, mindig kicsúszott
alólam, hiába feküdtem rá teljes súlyommal. Végül sikerült a pólómat kicsit
benyomni a kopoltyúja alá, és így fogást nyerni rajra.
Megvan!- kiáltottam egy
hatalmasat örömömben. Már azon járt az eszem, hogyan fogom végigvinni a falun,
hogy minél több ember láthassa. Kivittem a partra a legalább 5 vagy 6 kilós
halat. Jó messzire vittem a folyómedertől, nehogy úgy járjak, mint egyszer,
mikor visszavergődött a vízbe az egyik hal, mert figyelmetlen voltam.
Lepihentem a hal
mellett a fűben és átadtam magam gyönyörű látványának. Kicsavartam vizes
trikómat és törölgetni kezdtem zsákmányomat, mint úri házban szokás a míves
porcelánt. Szájának tátogó hangtalan mozgása és a büszkeségtől már messze járó
gondolataim édes nyugalommal árasztották el lihegő testemet. Kikapcsoltam
minden zavaró elemet fejemben, mely megszakíthatta volna az élvezetet, amit a
halászat sikere oly régóta tartogatott már számomra.
Az enyhe zúgást egyre
erősebben hallottam fejemben, így gondolataim is visszatértek a hétköznapok
egyszerű valóságába. Mivel a zúgás nem a fejemből, hanem hátam mögül jött,
hátrafordultam. A távolban egy hatalmas madárcsapat repült az ég alatt, így a
föld feletti látóhatáron kerestem a már egészen jól hallható mély búgás
eredetét.
Ismét felpillantottam
az égre.
Helikoptereket láttam a
magasban közeledni, melyek zúgása már egészen hangos volt. A többi gyerekekkel
abban az időben sokat harcoltunk a németek ellen, de ez valahogy nem olyan
volt. A már elviselhetetlen mély búgás, és a rengeteg helikopter látványa, úgy
megijesztett, hogy otthagyva halat, kosarat, trikót, rohantam hazafelé, ahogy
csak bírtam. Rohanás közben időnként hátrafordulva fokozta félelmemet a
vasszörnyek közelgő hada. Közben a fejem fölé értek a hatalmas alacsonyan
szálló, visító és dübörgő gépszörnyek, szinte teljesen elsötétítve
környezetemet.
Ijedt kegyetlen sírás,
jajveszékelés kísérte tovább futásomat. A félelemnek ezt az érzését most
ismertem meg először. Hála istennek azóta sem kellett megélnem hasonlót. A
hangos jajveszékelésem alábbhagyott, ahogy világosodni kezdett felettem az ég.
Az egyre távolodó gépek rémisztő zaja is egyre gyengébb lett. Én viszont
változatlan sebességgel vetettem magam a gangon álló édesanyám oltalmazó karjai
közé, ismét hangos jajveszékelésbe kezdve.
Édesanyám nem volt
megijedve, de még ő is a már láthatatlanná vált helikopterek eltűnésének
irányában felejtette tekintetét.
- Mégijetté? - törte
meg a szótlanságot anyukám szelíd hangja.
- No. Mibájod? Nemtört
ki á hóború.
Pedig én azt hittem.
Azt gondoltam, itt a vég. Bombázni fognak, lőni. Igazából.
- Á hóború nem ilyen.
Nékém ehihetéd. Én mó lóttám.
Révedt most már maga
elé anyukám.
- Ezék csák
gyákorlátoznák - reménykedett édesanyám a történtek láttán.
Magához szorítva
simogatta fejemet, és csak álltunk nézve a koromtól lassan tisztuló eget, amit
a Cegléd felé eltűnt helikopterek kipufogói hagytak maguk után.
Én hittem is, meg nem
is. Azért féltem, hátha mégis visszajönnek. Aznap már nem is mertem elmenni otthonról.
Halász szerencsémről is csak másnap beszéltem édesanyámnak, aki nem nagyon
hitte történetemet. Természetesen nem, hogy a halakat, még a trikómat sem
találtam meg, amiért viszont hosszan veszekedett velem. Engem különösebben nem
viselt meg a hal eltűnése, mert már tudtam, sok mindenre képes vagyok ezen a
téren, amiről mások még csak nem is álmodnak.
Tévedett anyukám.
Háború volt. Az egyik szomszédos országot, Csehszlovákiát támadta meg
Magyarország. Persze akkoriban erről, csak kevesen tudtak.
Hát. Így úsztak el
halaim a háború miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.