Kocsis István: Mit szólna Szent Jeromos, a könyvtárosok védőszentje?

A magyar művelődéstörténetben nem példa nélküli gondolat csupán azért megszüntetni egy kulturális épületet, mert a hatalom birtokosai úgy gondolják: „Mi ezt is megtehetjük.” Annak idején Aczél György is úgy gondolta, hogy a Nemzeti Színház következmények nélkül lerombolható. Talán furcsának tűnik, hogy az olvasótáborokra emlékezve a könyvtár átmeneti kilakoltatását és az épület más célokra történő átalakítását említem. Talán írásom végére érve sikerül megértetni, miért teszem.

Azt gondolom, hogy velem együtt sokan megmaradtunk afféle XX. századi embernek, akik nehezen lépték át a mai korunkra oly jellemző XXI. századi globalizációs küszöböt. Elfogadva korunk multifunkcionális kulturális sokszínűségét, nem az elmúlt idők megélt és sokunk által létrehozott kulturális eseményei után nosztalgiázom. Sokkal inkább annak az intellektuális összetartozásnak a napról napra megélhető élményeit hiányolom, amelynek alapjain létrejöttek olvasótáboraink a könyvtár védőernyője alatt. A múlt század végi zaklatott világunkban sem voltak illúzióink. Tisztában voltunk vele, hogy a Bibó által emlegetett”szabadság kis körei”–nek létrehozatala nem volt mindig kockázatoktól mentes. A hatalom nem jó szemmel nézte az úgynevezett”másként gondolkodókat”. Ennek volt hatvani centruma a könyvtár, a politikailag nem kívánatos emberek meghívásaival, a túlfűtött hangulatú találkozókkal, néhány rebellis hangulatú kiállítás megszervezésével, az évente vissza-visszatérő olvasótáborokkal, a késő estékbe nyúló izgalmas beszélgetésekkel, amikor ”esett szép szomorú fejekkel négy-öt magyar összehajolt.”

Az olvasótáborok abban az időben (80-as évek) bár a gyerekeknek szerveztük, de nem csak hozzájuk szóltak. Pedagógusok, érdeklődő szülők zarándokoltak ki Nagykökényesre egy izgalmasnak ítélt tábori előadás meghallgatására (Vekerdi László, dr. Nagy Attila, Czine Mihály, Cs. Varga István stb.). Őszinte érdeklődést kinyilvánító fiatal gimnazisták sok esetben tanáraikkal együtt megtöltötték a könyvtárt, amikor olyan vendéget hívtunk, akik a nyári olvasótáborokban már kivívták magukkal és mondanivalójukkal az érdeklődést.

Hiányzik a ma szédülten sodródó generációkból a szellemi együttlét igénye. Nem tud kialakulni az iskolán kívüli művelődés. Csak igen kevés olyan közösséget lehet felmutatni, amelyben örülni tudnak az odajárók az okos gondolatoknak, egy-egy kiállítás élményének, és főleg egymásnak. Ennek hajléka volt a könyvtár Hatvanban, amit nagyon sokan a magukénak éreztek és éreznek még ma is.

Félő, hogy azok a hatalmat gyakorlók, akik a döntéseket hozzák, talán éppen ezt a szellemi hajlék-meleg állapotot akarják megszüntetni. A gondolkodó emberek rendszeres találkozása újra veszélyes lehet, hiszen ők nem csupán afféle lelkes hivatásos bólogatók. Van véleményük, van önálló akaratuk. Nem elégednek meg a mindennapos örömünnepekkel, fesztiválokkal.

Az olvasótáboroknak pontosan ez volt a lényegük, hogy a fiatalokat ráébresszék a falakon, a katedrán, a szónoki pulpitusokon túli tág világra, a szép Weöres Sándor-i gondolatra: „Alattad a föld, feletted az ég, és benned a létra”. Tanulj, gondolkodj, nézz szét a világban, keresd a miértekre a választ, hogy ne tudjon becsapni ez a „szép új világ”. Akarj több lenni attól, hogy csupán önmagad újratermelése és a bevásárló kocsi tologatása legyen a célod.

Hatvanban tények bizonyítják, nincs szükség olyan alkalmakra, folyamatokra, színhelyekre, amelyeknek küldetése túlmutathat az egyszerű vegetáló létformán. Ezért nem kapott – csak „filléres” – támogatást az olvasótábor az elmúlt évtizedekben. Ezért marad minimális szinten a könyvtár könyvvásárlási kerete. Ebbe a képbe illik, hogy még ma is megmondják, milyen folyóiratot nem szabad előfizetni, kit nem ajánlatos meghívni. Minerva baglya újra csak tétova szárnycsapásokkal repkedhet a szellemileg is beszűkített éjszakában. Közben a főtéren harsog a sok pénzt felemésztő harsány középszer, természetesen kultúrának álcázva és büszkén eladva. Ezzel is javítva a tömegek közérzetét. Hiszen a kultúra könnyen nélkülözhető, mert akiknek nincs, azoknak nem is hiányzik. Beérik az annak tetsző pótlékkal, a külsőségekre szorítkozó látványossággal és dekorációval. Az értékek közvetítése leszűkül a helyi cenzúra által is elfogadott néhány jeles képviselőre, akik belépési engedélyt kapnak ebbe a „szellemi határsáv” zónába. A tudást, a felkészültséget felváltotta a megbízhatóság. A helyi nyilvánosság pótlékaként megérkezett az alternatíva nélküli média. A sokhangú megszólalást kiszorította a pórázon tartott trubadúrok hangja.

Ha valaha szükség volt olvasótáborokra, nyílt, demokratikus hangvételű, tudást és szakismeretet generáló hatásokra, napjainkban megint igen- igen nagy szükség lenne rájuk.

Az értékrendek válságának napi újratermelése közben pontosan azok nem jutnak el még a könyvtárba sem – nem még az olvasótáborokba – akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Iskoláink csak tudást kérnek számon. Az ifjúság számára mindig is húzóerőt, hatékony motivációt jelentett az idősebb nemzedék, a tanáraik példaadása. Ma le lehet úgy érettségizni városunkban, hogy csak elvétve lát tanári példát a diák a könyvtári események látogatására.

Ha ideiglenesen is, de kikerül a könyvtár a település centrumából, akkor még az a kevés esély is elillan, amit a gyerekek spontán módon felmerülő látogatói ötlete jelentett eddig. És ha majd elérkezik az új PISA felmérés, csak növekszik a meglepetésünk, miért romlott tovább az olvasásban a tanulók szövegértési készsége. A kisiskolások többsége még fogékony az olvasásra. Bekapcsolódnak a könyvtári irodalmi fejtörőkbe, játékokba. Lerajzolják a mesehősöket, megoldják az olvasmányélményekre épülő rejtvényeket. Gyakoriak az iskolából érkező csoportos látogatások, és nem ritka, hogy gyermek és szülője együtt jön a könyvtárba. Mindebből szinte semmi nem marad a középiskolás évekre.

Ez az igen megbecsülendő 14 éven aluli aktivitás ugyancsak veszélybe kerül a könyvtár ideiglenes kiköltöztetésével. És ha figyelembe veszem, hogy még ki sem írták azt a pályázatot, amely anyagi hátteret adhatna a leendő új könyvtár építéséhez, akkor ez az ideiglenes kiköltöztetés hasonlít a szovjet csapatok egykori ideiglenes Magyarországon tartózkodásához. Ezt a vészhelyzetet kiváltotta, hogy városunkban a teremteni kívánó akarat a könyvtár épületét alakítja át MULTIFUNKCIONÁLIS KÖZÖSSÉGI TÉRRÉ ÉS BEFOGADÓ SZÍNHÁZZÁ. A helyi demokrácia szellemében vitának nincs helye.

Hogy mit kíván az olvasók érdeke?

Hogy mindez kimeríti a társalmi tulajdon hanyag kezelését,

Hogy ez az egész értelmetlen pazarlás, mindez nem szempont!

A félreértéseket megelőzve: városunknak szüksége van az előbb említett intézményre, de nem ilyen áron.

Igen nagy baj, hogy mindez napjainkban megtörténhet. De ettől sokkal nagyobb baj, hogy létrejöhetett Magyarország egyik kis városában egy olyan helyzet, ami ennek a szándéknak teret ad.

Be kell látnom, mint egykori olvasótábori „ősbölénynek”, hogy a könyvek által fejleszthető „arany öntudat” még nem tudott cselekvő erővé válni, és megálljt mondani ennek a példátlan cinizmussal koholt tervnek.

Következik az épület légkalapácsos szétzúzása, és a könyveknek a hajléktalan szállásra menekítése. De ne csodálkozzunk, hiszen a 2015-ös Hatvani Kalendáriumban megírták, hogy egy város főterére jobban illik a színház, mint a könyvtár.

Kevés volt az olvasótábor!

Kocsis István