" Mit mond a bimbó, ha nyílni készül, és a tavasz, amikor megszületik? Semmit! Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, amelyet nem kiált el senki." /Fekete István/
Mottó: " Hallgatom a szívem.
Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem, megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mit az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet..." /Fekete lstván/
Felhőrétegen át nem látható, és mégis ott levő, szívembe csorgó üzenete Holdistennőnek: vigyáz, őriz, védi a törékeny-tünékeny varázst, ami körbefonja napjaim, átmelegít, elvarázsol, visszaadja az érintés erejét, a szívnek derűjét, a fázón hideg hajnalok csöppet sem magányos csendjét... felidézi a varázs délutánt-estét, amit kaptam, és megpróbálom a szavakkal visszaadni..
A kontraszt éles volt, különös, talán egy kicsit meghökkentő is, az érzések megérintettek, átsuhantak, nyomot hagytak...az egyik oldalon az éj a tapogató-hűvös fekete ujjaival, a majdnem telihold megigéző, babonázó varázslatával, a vad vágyakat gyújtó éjszaka bársony-mámorával, kezed a szívemen, csitul már, érzem, veled, hogy létezem, megérintő, belémégő ritka boldogság-pillanatok, az öröm gyöngyszín könnye gyémánt ragyogással folyt végig arcomon, lelkem túlcsordult, éltem a pillanatot, az egyszeri, megérinthetetlen káprázatot: összeért a szívünk, szótlan, méla csendben halk léptű, tündér szárnyú boldogság szétszóródott ezüstpora csillámlott a teliholdban, az autó halkan gurult, a másik oldalon az alkonyat csodás szín-szív-varázsa nem eresztett, bűvölten néztem, szívembe markolt, ultramarinkékből összefolyó narancs-zöld-bíbor kavalkádja a színeknek, csodás-mese szép, a hajnalcsillag mindez felett büszkén, magabízón nézte a várost, tündökölt, ragyogott, az este fényei manócskák hazatérő lámpásfény-erdőjévé szelídítették a várost, vibráltak, tündököltek, a tündeszép káprázat lassan lépett bele a látóhatár szakadékába, sötétség lustán kinyújtózott, elfoglalta helyét, maradt a csodaszép pillanat varázsa a lelkemben, tőled kaptam, a szégyenlős félmosolyt is eltettem, maradt az emelkedett hangulat, a meghittség, a szívvarázs, a város nyüzségésén át nyugalomra intő esti harangszóban, itt maradt a szívünkben, a gyöngyszín percek varázsa, itt maradt velünk talán mindörökre...
Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem, megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mit az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet..." /Fekete lstván/
Felhőrétegen át nem látható, és mégis ott levő, szívembe csorgó üzenete Holdistennőnek: vigyáz, őriz, védi a törékeny-tünékeny varázst, ami körbefonja napjaim, átmelegít, elvarázsol, visszaadja az érintés erejét, a szívnek derűjét, a fázón hideg hajnalok csöppet sem magányos csendjét... felidézi a varázs délutánt-estét, amit kaptam, és megpróbálom a szavakkal visszaadni..
A kontraszt éles volt, különös, talán egy kicsit meghökkentő is, az érzések megérintettek, átsuhantak, nyomot hagytak...az egyik oldalon az éj a tapogató-hűvös fekete ujjaival, a majdnem telihold megigéző, babonázó varázslatával, a vad vágyakat gyújtó éjszaka bársony-mámorával, kezed a szívemen, csitul már, érzem, veled, hogy létezem, megérintő, belémégő ritka boldogság-pillanatok, az öröm gyöngyszín könnye gyémánt ragyogással folyt végig arcomon, lelkem túlcsordult, éltem a pillanatot, az egyszeri, megérinthetetlen káprázatot: összeért a szívünk, szótlan, méla csendben halk léptű, tündér szárnyú boldogság szétszóródott ezüstpora csillámlott a teliholdban, az autó halkan gurult, a másik oldalon az alkonyat csodás szín-szív-varázsa nem eresztett, bűvölten néztem, szívembe markolt, ultramarinkékből összefolyó narancs-zöld-bíbor kavalkádja a színeknek, csodás-mese szép, a hajnalcsillag mindez felett büszkén, magabízón nézte a várost, tündökölt, ragyogott, az este fényei manócskák hazatérő lámpásfény-erdőjévé szelídítették a várost, vibráltak, tündököltek, a tündeszép káprázat lassan lépett bele a látóhatár szakadékába, sötétség lustán kinyújtózott, elfoglalta helyét, maradt a csodaszép pillanat varázsa a lelkemben, tőled kaptam, a szégyenlős félmosolyt is eltettem, maradt az emelkedett hangulat, a meghittség, a szívvarázs, a város nyüzségésén át nyugalomra intő esti harangszóban, itt maradt a szívünkben, a gyöngyszín percek varázsa, itt maradt velünk talán mindörökre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.